Reményik Sándor: Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Körülöttünk vad pusztaság terül,
Csillogva futnak a vad messzeségnek,
Egymás mellett – és mégis egyedül –
A végtelenben talán összeérnek.
Barátság, testvériség, szerelem:
Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
De néha enyhül ércbeöntött sorsa.
Olyankor vonat jár a sineken:
Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
S a sinek benne összecsengenek.
Reményik Sándor: Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
