Takácsné Tóth Krisztina: Hozzád Esdeklő kérés
Légy megbocsátó ez egyszer még,
mert könnyes szemmel néz le rám az ég.
Szívem szakad meg, mert nem felel rá szíved,
magam csak balga, ki néha-néha téved.
De bent a lelke néma és sikoly,
már nem nevet, csak sír és túl komoly.
Könyörülj meg rajta, kedvesem,
hogy gyógyuljon a seb a lelkemen.
Itt könyörög egy bolond szerelmedért,
kifordult magából, s hiányol szenvedélyt.
Mert úgy kell neki a szereteted,
mint éhezőnek az éltető kenyér,
mint szomjazónak szomjoltó vize.
Könyörülj rajtam, és lelkem érte megfizet.
A megbánásnak most súlyos terhe csap,
haldokolva tőled kér reményt, vigaszt.
Térdre rogyva nézne fel reád,
reménykedve, hogy feloldozád.
Mert minden óhaja csakis te vagy,
s ha neki nem bocsátasz, odafagy.
Nyisd ki szíved és újra szeress,
esedezve kéri, rajta ne nevess.
Hisz magát üti, mert megbántott téged,
most boldogtalan, s kéri a reményed.
Haldokol, mert téged úgy megsértett,
nézd, kirakja eléd a szívét és a lelkét,
ha nem kell, meghagyja neked, csak tépd szét.
Takácsné Tóth Krisztina: Hozzád Esdeklő kérés
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK