Karsai Ervin Krisztián: Ameddig szeretsz
Nincs már sok időm, érzem.
Haldokló szívem csak te táplálod:
Öntözöd, fényt adsz neki,
Helyet adsz neki párnádon.
Helyet adsz neki, pedig koszos,
Eldobott, majd földön vonszolt.
Összetépett, leköpött, undorító,
Millió csalódástól összerombolt.
Hiába a sok kín, ha neked kell,
És hiába sújtottak ezernyi ostorral.
Ha neked kell, itt van, odaadom,
Barátkozz meg a vérrel és mocsokkal,
Majd dobd el, mint egy cigarettát,
Ha kell a csúfabb és az ócskább,
De én imádkozom a Naphoz, hogy ne!
Hogy a rémálom ne legyen valóság!
Fogni akarom ráncoktól nyűtt kezeid,
De nincs már nekem sok hátra.
Napok, hónapok, talán évek,
Míg csókolhatom remegő szádat.
S ha eljön az idő, te is mész,
De addig ölelj, bújj és szeress,
S viszont adom neked szívemet,
Amíg téged is elvesztelek.
Karsai Ervin Krisztián: Ameddig szeretsz
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK