Karsai Ervin Krisztián: Valentin
Nem sok mindent adhatok neked
Gyönge, erőtlen karjaimmal.
De te a mindent adod énnekem
Egyetlen apró mosolyoddal.
Napról napra egyre jobban
Vágyom rád, akarlak, imádlak,
S úgy elmondanám, mit adsz:
Hogy sokszor meghalok a hiányban.
Hogy méz vagy a fagyos teámban,
Cukor a kávémban, édes a napban,
Te vagy a megnyugvás tomboló lelkemnek,
S te vagy a zápor a színes tavaszban.
S furcsa, de te vagy az első:
Nem csók, szerelem vagy szenvedély,
Hanem te vagy az első,
Aki pokolig megy a lelkemért.
Az első, kit szívből, foggal-körömmel
Meg akarok örökké tartani,
Szemed, mint tengerbe dobott zafír,
Hangod selymes szellő, arcod angyali.
Majd én is pokolig megyek érted,
Hogy aztán a mennyben együtt
A múlt tréfáin gondolkozva
Borral a kezünkben nevessünk.
Ígérem, fa leszek, ha virágot akarsz,
Gyönge szél, ha melegtől szenvedsz,
Tűz, ha fáznál egy téli estén,
Égbolt, mikor madárként repkedsz.
Csak 365 napot kérek tőled,
Nem egyszer, hanem több ezerszer,
S csessze meg a Valentin nap,
Mert én az év minden napján szeretlek.
Karsai Ervin Krisztián: Valentin
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
