Katona Bálint: Boldogságos szomorúságom
Már a természetnél felettibben
Tartom, hogy vagy nekem,
Ebben múltam és múlok el lassan,
Mindig ebben rejlik végzetem.
Hisz annyi vágy ül szívem fenekén,
És mind-mind csak csókolna, ölelne,
De ki nem engedhettem soha igaz
Énemet, ki egy lányt szeretne, nagyon szeretne.
S ha te sem lehetsz nekem,
Újra összeomlik bennem egy világ,
Szívem összeszűkülne, helyette megfeszül,
S a sok szeretet mellé düh és bánat fészkeli magát.
Könnyítsd hát terhemet, osszunk
Meg bűnt s halált.
Abszurdum mindez, mire kérlellek, hát ne is
Szólj, csak csókolj, ölelj át!
Mert mint gyermekké vágyó, tudom:
Csak az lehet boldog, ki ölelve csókol,
S mellette a mulandóság szomorúságában
Bolyong, de jó elmúlni, mindez bókol,
Hisz ily szavatlanul, egyedül az
Egész idő előttem megállt,
S a világ rohan, nem voltam hát képes
Megfogni sem életet, sem halált.
Képtelenné váltam, minden súly rám maradt,
Hűségem hiábavalóan lebeg,
Add rám, mint gyerekre a kiskabátot,
Hideg van, s mindez meleg,
Mert mindez szeretet.
Úgyhogy már semmi másra nem kérlek,
És már semmi más terhem nem akasztom nyakadba,
Csak csókolj, ölelj, érezve, hogy élek,
És már könnyebb minden út.
Ennél többet értem nem tehetsz,
Nem kell a sok-sok hűtlen szó,
Csak legyél nekem, és tudom, hogy szeretsz.
Hisz ez a minden ma már!
Sok is ez, tudom,
Mert engem szeretni abszurd,
És ha igaz, hát újra okulom.
Katona Bálint: Boldogságos szomorúságom
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
