Mondok Judit: Őszi barangoló
Talpunk alatt egy ciklon robog pezsegve,
míg csengő levelek öltöznek bíborba,
a búcsúzó nyár ül a parton remegve,
és vadgerlék tolla hullik a fasorba.
A vizeken tükröződik az őszi fény,
füstöt köhögnek a házakon kémények,
pillangó pihen egy elbúvó őzikén,
lassan vízbe fúlnak fiatal kérészek.
Elmúlás éneke borzol a hajamba,
a felhőknek egy fecske suttog búcsúkat,
a Nap is átvedlik fáradó aranyba,
a tó ringatja a szerelmes hattyúkat.
Mindenhol ott vagy, lebegő erdő ölén,
ahol a viharos szél csiklandoz fákat.
Lehetünk akár egy kopottas hegy tövén,
s rugdoshatjuk együtt az apró sziklákat…
Pihen a lelkünk a fák ölében éjjel,
az órák és a percek téged mutatnak,
játszunk a lehulló diófalevéllel,
szégyellős arkangyalok velünk mulatnak.
Nézem az örvénylő képet, érzem, látom.
Megélem, nem csak a szemtanúja vagyok.
És színes ez az elénk feszített vászon,
soroktól roskadnak az életkönyv lapok.
Állandó vagy, kérdésben, és gondolatban,
a fénylő örök-lélek tudja a választ,
mi ott lebeg a szunnyadó alkonyatban,
születő elmúlással apaszt és áraszt.
Szívemmel látok és megélem a létet,
a nyugodalmam karjaidban meglelem,
míg az őszi tájban kacsint rám arcképed,
ropogó avarban kacagok nesztelen.
S ha majd minden fa szürke és meztelen lesz,
és az égből zuhog nyakunkba a sötét…
eldalolom neked, nekem mit jelentesz,
s világgá kürtölöm szerelmünk fénykörét.
Mondok Judit: Őszi barangoló
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
