Nyári Attila: Cím nélkül
Elrepült vagy tíz év, szinte észrevétlen.
Azóta sem éreztem azt, hogy révbe értem.
Választ kerestem, csak kérdéseket találtam.
De ráleltem egy ajtóra szívem kőfalában.
Szorongatva kulcsát, csak bámultam némán.
Bizonytalan lépdeltem magas küszöbén át.
Nem tudtam, kint mi vár, féltem kilépni rajta.
Pedig régen várt már rám a szerelem ölelő karja.
Ott állt előttem, kit kerestem életben, halálban,
Mintha ismerném az érzést: végre megtaláltam.
Fel sem fogtam, amit látok, csak álltam ott.
Elém lépett ragyogva, két karjával átkarolt.
Napfényben aranyként tetszett szőkesége,
Remegve tettem kezemet az ő kezébe.
Szeme az ég végtelen kékje, arca a Hold.
Hangja szirénének. Ő nem beszélt, dalolt.
Szívem dalát dúdolta, a szív boldogan válaszolt.
Ő gyengéden vezette, míg az dalolni tanult.
Először erőtlenül, hamisan, de dúdolta vele.
Közben tavaszba fordult oly rég fagyos tele.
Elmondanám, mit érzek, de kevés ehhez a szó,
Mert ész nem értheti, mi nem e világból való.
Megfeszít az érzés, ez lelkem Golgotája.
Így éledhet majd újra, ébredve az új csodára.
Nyári Attila: Cím nélkül
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
