Nyári Attila: Luna
Talán te sem tudod, benned milyen kincsre leltem.
De én láttam, mikor ajkaidra csókoltam a lelkem.
Hol végződsz te, és én hol kezdődök el?
Nem tudom, hogy és mikor kerültél hozzám ily közel.
Forgatag veled a pillanat, lelkek szenvedélyes tánca.
Felmelegít az érzés? Vagy vadul borít mindent lángba?
Láncra ver, vagy felszabadít? Hová vezet majd az út?
Nem látni, a jövő szárnyat ad vagy földbe zúz.
Megszűnik a múlt, a jövő talán nem is számít,
Mikor szemedbe nézek s bőröd nektárillata kábít.
Hogy állhatnék ellen? Akarnék egyáltalán?
Mert hát szivárványt festesz lelkem szürke falán.
Elmémben jársz, mosolyogva siklasz tavában szívemnek,
Ott vagy már a hangban, fényben, látlak, hallak mindenben.
A nappalt már neked adtam, de álmaim is elkérted.
Hazatért a szívem hozzád, pedig régen eltévedt.
Szakadt vándorruhában álltam aznap eléd,
Megremegett szívem, furcsa érzés költözött belé.
Meztelen lélekkel álltam előtted, vándorruhát levetve,
Reménykedve néztem akkor két gyönyörű szemedbe.
Csókod hevített ezer fokra, ölelésed nyugtatott.
Azonnal elfeledtem a múltat és a holnapot.
Öledben aludni el, erre vágyom. Hallgatva lélegzeted.
Hogy aztán reggel majd én téged csókommal ébresszelek.
Nyári Attila: Luna
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK
