Taktoma: Ébredőben
Kékesszürke hajnalon tejszín fátyol
lengi körbe éji árnyak esetlen,
szaggatott mozgását, s velük táncol,
mint lelkemet beborító sejtelem.
Kocogó fogakkal bújsz hozzám, fázol.
Betakarnálak, de testem meztelen.
Rád borulok, így legalább nem ázol,
de te nevetve eltűnsz egy fellegen.
Testembe marnak jégkarmú szemcsék,
kuporgok. Helyed üresnek és nagynak
Látom, mint az érzést, hogy hiányzol.
Foszló emlék lett az utolsó estéd,
hívásomra a hangod már hallgat,
és nem hallom kacajod, mint máskor.
Taktoma: Ébredőben
Vissza a főoldalra a szerelemes versekhez
SZERELEM VERSEK