Vajda János: Napfogyatkozáskor

Ítélet van most fönn az égen,
Nézi a bámész föld nagy mohón.
A nap képe úgy elfeketül,
Mint ember arca a bitón.

És tán a felséges padláson
Inganak is már a gerendák.
Biz e rozzant föld még szétmállik,
Mint a nagy tudósok jósolják.

Ami nem lehetlen, meglehet,
Hogy az éppen most következik:
Mielőtt én édes kedvesem,
Szedtem volna ajkad epreit.

Hátha nem hazudnak a jelek?
Jer ölembe, szép szerelmesem,
Aztán romba dőlhet a világ:
Karjaid közt észre sem veszem.